Quantcast
Channel: Pasi – Fapiacról kertvárosba
Viewing all articles
Browse latest Browse all 22

Tanulok – amit minden kismamának tudnia kell!

$
0
0
pregnancyAz elmúlt fél évben egy igen hosszú utat tettem meg. Befelé, a magam irányába. Hosszú és rögös az út és tudom, hogy ez még csak a kezdet és ennél csak sokkal durvább lesz, mert hamarosan nem csak én leszek már meg Pasi, hanem Ziggy is, akit el kell látni, úgy, ahogy az neki a legjobb. Ott lesz az éjszakázás, a hasfájás, a “sír, most miért sír??”, a szoptatás, az “eleget evett-e?”, a háztartás, a konstans para, hogy valamit elrontok.

Aztán pedig újból a dolgos hétköznapok, a rohanás munkába, munkából haza, bevásrálás, háztartás, a főzés, az égig érő szennyeshalom, a játszás, a fürdetés, a birok, hogy egyen, igyon, aludjon Ziggy. 3 hónappal azután, hogy a világra jött. Ha lesz még munkám, ahonnan rohanni kell haza (de ez egy másik történet, egy másfajta aggodalom)…

Az első időszak tuti egy kín lesz, az összes szépséggel és boldogsággal együtt. Egyrészt ugye idegenekre hagyni az alig 3 (esetleg 4) hónapos gyerkemet, amikor még alig tud bármit is önállóan – a saját magát tarkóig összekakilós kunszton kívül. Emellett persze talán még nehezebb lesz talpon maradni (egy 3-4 hónapos gyerek nem arról híres, hogy zokszó nélkül átalussza az éjszakát azért, hogy a szülei üdén, frissen, kisímultan tudják kezdeni a napot a munkahelyükön). Kínzás egy ilyen pici gyerekkel kezdeni azt a taposómalmot, amiből neki a lehető legtovább kellene kimaradnia, hogy ne 0 éves korától éljen stresszben meg rohanásban, egészen az élete végéig. De erre nincs lehetőség (ha lenne, én lennék a legboldogabb), így most azt mondom, mások is kibírják ezt, hát majd mi is ki fogjuk.

És ott van persze Pasi, aki rengeteget segít, már most, amikor még a cipőfűzőmet is tökre be tudom kötni saját magamnak és tényleg sok minden megy még. Talán nem olyan gyorsan, mint azelőtt, de egy ilyen kellemes teknőstempóban csak kitakarítom a házat, vagy megfőzöm a vacsit, ha kell. De tudom, hogy akkor sem fog fukarkodni a segítséggel, amikor az őskáoszban rohangálok majd fel-alá a lakásban, mert mondjuk nem találom a gyerket… Csak hát ő is emberből van, neki is megvan a napi alvásigénye például és bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ő Superman maga, ez sincs teljesen így.

Szóval valahogy meg kell majd találnunk a számunkra legmegfelelőbb módszert és – ami a legfontosabb – fegyelmet az életünkben, hogy túléljük az első időszakot. Meg a többit, ami az elsőt követi.

babasMost persze nem is tudok hosszú távon tervezni. Egyelőre csak a jelenre van kapacitásom, arra a jelenre, amelyikben a 7 hónapos bendőmet hurcolászom magammal és Ziggy minden jobb egyenesén és az összes bal horgán meglepődök és bárgyú vigyorral az arcomon“tűröm”, hogy kitapossa az éppen aktuális belső szervemet, mert így biztosan tudom, hogy ott van, hogy jól van, hogy azt teszi, ami neki most a dolga: edz és erősödik a kinti életre. Nem tudok, talán nem is akarok még gondolni, vagy felkészülni arra az időre, amikor nem leszek már várandós. Ziggy hozzám nőtt, hozzám tartozik és már most tudom, hogy borzasztóan fog hiányozni, hogy nem létezhetek már vele egy testben (persze kérdezzetek majd meg egy olyan másfél hónap múlva…).

Az elmúlt napokban viszont nagyon sok világosodott meg bennem, amivel – ha hamarabb megtörténik – talán nem bonyolítom annyira túl a saját életemet, mint amennyire tettem eddig. Most már mindegy, ennek így kellett lennie. Viszont, ha másoknak átadhatok némi bölcsességet, olyanoknak, akik most kezdik ezt az utat, akik most járnak abban a cipőben, amiben én jártam hónapokig, akkor az már megérte…

Hogy mit tanultam? Azt, hogy végre magamra koncentráljak már és ne a környezetemre, ne arra, hogy mások mit gondolnak, mit akarnak, mit várnak el tőlem. Ez nem is olyan nagy bölcsesség, igaz? A lehető leglogikusabban hangzik. Annál is inkább, mert valószínű, hogy amit én gondolok, hogy mások várnak, valószínűleg nem azonos azzal, amit a másik vár – amennyiben vannak elvárásai egyáltalán (ki tud még követni?). Mondani könnyű, hormonoktól elborított aggyal ezt is tenni, már kicsit nagyobb falat.

Mert én a terhesség első hónapjait bizony azzal töltöttem, hogy az árral szembe úsztam és azt próbáltam magamnak bizonygatni, hogy miért nehéz nekem.

Azt gondoltam, azért, mert hirtelen mindenki másként kezel, mint azelőtt. Ez pedig arra sarkallt, hogy minél önfejűbben és minél elszántabban próbáljam bebizonyítani, hogy miért nem vagyok más, mint voltam, miközben persze éreztem, hogy itt bizony semmi nem lesz már a régi, sem rövid, sem pedig hosszú távon. És ettől borzasztóan elfáradtam. Attól, hogy annak próbáltam magam kiadni, ami nem vgyok (már).

Egy barátnőm évekkel ezelőtt azt mondta nekem, mennyire gáz már, hogy az egyik várandós munkatársa nem tud és nem is akar este 9 után társasági életet élni. Hát igazán, szedje már össze magát, annyira nem lehet nehéz az egész. Válasz az első, az olvasóban felmerülő kérdésre: nem, neki nincs még gyereke és terhes sem volt sosem.

Bennem viszont olyan mély nyomot hagyott ez a vélemény, hogy csakazértis meg akartam mutatni mindenkinek, hogy ÉN bizony képes vagyok akár este 9 után is élni, létezni. Nem azért, az is vagyok, ha nincs más lehetőség, pedig hányszor jobban esett volna, csak dögleni az ágyban, vagy már este 8-kor lefeküdni. De nekem be KELLETT bizonyítanom, hogy ÉN képes vagyok a “lehetetlenre”.

Mindemellett igyekeztem a főnököm előtt is bizonyítani, hogy micsoda irgalmatlan teherbírásom van, még így, áldott állapotban is. Hogy igenis lássa már meg, hogy az egész munka soha nem volt még ennyire rendben, hogy soha nem voltam még olyan rendezett, mint most és különben is, szeptemberben kezdődik egy posztgraduális képzés és én követelem, hogy a cég finanszírozásában beiratkozhassak, mert az mennyire jó lesz nekem (egy alig 1 hónapos gyerek mellett hetente órákra járni meg tanulni, mert ugye én ezt meg tudom csinálni) és még nekem állt feljebb, amikor azt találta mondani, hogy először lássam csak meg, hogy hogy vagyok a szülés után 1 hónappal és amúgy is, nem lenne-e jobb, ha szeptember helyett inkább januárt céloznám be magamnak… Én pedig lázadoztam magamban és otthon Pasinak, hogy mégis mit képzel, hímsoviniszta görény, mert én már semmit sem érek ebben a rohadt férfivilágban. Mert míg férfikollégáimat, akik hamarosan SZINTÉN szülők lesznek, vállon hordozzák körbe a cég területén, mintegy a férfiasságukat ünnepelve, addig engem rögtön lehúztak a süllyesztőbe, mint szar selejtet, akibe már nem is érdemes időt, pénzt, vagy figyelmet invesztálni. Igen, ezekkel a gondolatokkal pörgettem magam.

Aztán pedig azon, hogy nekem mindenképpen bizonyítanom kell a barátaim előtt: hogy nem változtam, hogy ugyanaz vagyok, mint aki eddig voltam, hogy engem is pont annyira érdekel a karrierem, vagy szép cipők, a szép ruhák, a bulik, mint őket (bár a lábam másfél számot nőtt, nincs az a természeti erő, ami még rávenne, hogy magas sarkút húzzak – és pl. talpon is maradjak -, és a világon semmi értelme annak, hogy én most szép ruhákba invesztáljak, mert per pillanat csupán annyi elvárásom van ruházkodással kapcsolatban, hogy BELEFÉRJEK és kényelmes legyen), hogy attól, hogy Ziggy úton van, én még pont olyan vagyok, mint ők. Hogy a világon semmi nem változott, és ha akarok, nem beszélek a terhességről, mert én kibírom, mert tudok róla pl. írni, vagy olvasni, vagy az anyukámmal beszélni. És attól, hogy hamarosan anya leszek és fizikai kínokba telik, hogy ébren maradjak este 8 után, én igenis alkalmas vagyok kiruccanásokra meg akár pl. bulizni is tudnék, ha kellene, mert én még mindig én vagyok.

Aztán Pasi előtt is próbáltam a régi maradni, pedig ha valaki, ő igazán nem várja el tőlem, hogy Superwoman legyek. Én persze bírok mindent: főzök, mosok, takarítok, dolgozni járok, sportolok, jógázok, hetven különböző “terhesképzésre” iratkoztam fel, hogy nehogy traumatizáljam a férjemet a terhesség és/ vagy szülés közben, hogy MINDENRE fel legyek készülve, emellett pedig másodállású szexistennőként tengetem üres óráimat, szőrmeprémes papucsban meg csipkepongyolában. Ja, és nem tartok a szüléstől! Továbbá nem fogok (el)hízni, pont csak annyit, amennyit a baba nyom és megmarad a 36-os méretem az egész terhesség alatt és ha lehet, még egy maratont is beleszorítok ebbe a 9 hónapba. Mert ugye, ennek mennie kell. Mert én nem változtam.

Közben pedig mindúntalan az járt a fejemben, hogy valami nagyon nincs rendben így, hogy keresem, ki is vagyok én Ziggy-vel a hasamban, holott rohadtul tudnom kellene, hogy ki is vagyok én, akár Ziggy-vel, akár Ziggy nélkül: mert az ember igenis tudja csak mindig, hogy kicsoda is ő, mit akar és mennyit ér! Összeségében pedig egy nagy rakás semminek éreztem magam. Mert nem tudtam eleget tenni saját elvárásoknak és mások vélt várakozásainak.

És akkor a legutóbbi haptoterápián (erről majd mesélek egyszer, amikor már nem ennyire magammal leszel elfoglalva) elsírtam bánatomat a terapeutának, elmondtam neki, hogy engem a főnököm diszkriminál, a barátaim már nem úgy szeretnek, a férjem pedig biztos, hogy el fog hagyni, mert nem vagyok már spontán, nem tudok már bulizni, mitöbb nem vagyok az a részmunkaidős szexistennő sem, aki minidg is lenni akartam (és valószínűleg sosem voltam az és lássuk be, igen hülyén is néznék ki egy 7 hónapos hassal egy áttetsző csipkepongyolában…).

Amire ő nagyon elgondolkodott és megkérdezte, hogy ez nem egy ilyen minta-e nálam, úgy általában az életemben. Hogy én azt gondolom, hogy a másik azt gondolja, hogy…, ami alapján pedig rögtön ledegradálom saját magamat magam előtt egy vállalhatatlan szintre… Ez igen kellemetlenül érintett, mert mi az, hogy nem borul rögtön a nyakamba, sőt a lábaim elé, és mondja azt, hogy minden tisztelete az enyém, hogy ennyi viszontagság ellenére is méltósággal, mitöbb ép ésszel viselem a terhességemet.

Az egész helyett csak annyit mondott, hogy gondolkodjak el ezen, az életemben a másokhoz való viszonyomon. És valami tényleg nagyon megváltozott bennem, rájöttem, hogy ebben tényleg van valami és nem is éreztem már magam olyan nyomorultul, mint azelőtt.

Mert tényleg: mit akarok én bizonyítani? És főleg: ki a francnak akarok bizonyítani? És ami a legfontosabb: van-e egyáltalán bárki, aki bármit is elvár tőlem?

Mert szerintem a világon senki nem várja egy várandós nőtől, hogy maratont fusson, hogy szülni is az edzőteremből menjen, hogy a terhessége alatt még elvégezzen hat mesterképzést, lehetőleg mindet egyszerre, előléptessék a munkahelyén, bulizni és/ vagy sziklát mászni járjon hétvégenként, sk. újítsa fel a bababútorokat, amiket antik kereskedésben vásárolt össze a világ több pontján, közben persze legyen totál zen és ne érezze úgy, ezer felé szakad.

Mindemellett pedig rájöttem arra, ami szerintem a legfontosabb: hogy a gyerekem jól érezze magát. Mert az ugye egy dolog, hogy nem osztogatnak köztársasági érdemkeresztet azért, mert az egész terhességet végiggüriztük – csak azért, hogy senkinek ne lehessen egy rossz szava ránk.

De nem az lenne a legfontosabb, hogy én jól érezzem magam a bőrömben? Hogy azáltal a gyerekem is jól érezze magát (az én bőrömben)…

Igazából a következő dolgokat kellett belátnom:


nem a terhességem alatt fogom kikockásítani a hasizmaimat,
nem a terhesség és/ vagy az abból és a szülésből való lábadozásom alatt fogják nekem felajánlani a jegybank elnöki széket,
ez nem az az időszak, amikor megváltom a világot,
de még csak a saját életemet sem fogom tudni megreformálni nagyon,
tökre oké, ha fáradt vagyok, sőt teljesen oké kimondani ezt! Mert az vagyok, 7 hónapja… És ha nekem a sportolás helyett az esik jól, hogy feltett lábbal heverésszek, a hasamat símogassam és bevágjak egy mandulás Magnumot, akkor azt fogom csinálni, mert nálam jobban senki nem fogja tudni, hogy mi a legjobb nekem! Még az edzőm sem, aki szerint azzal, hogy nem hagyom abba a sportolást, csak magamnak teszek jót, mert kell a kondíció a szüléshez, amiben igaza is van egyébként, úgyhogy mégsem mondtam fel az edzőtermi bérletemet (oké, van még mit gyakorolni…)
nem azért javasolja a főnököm, hogy várjak a képzéssel, mert már lehúzott a klotyón, mint génhibás munkavállalót, hanem azért, mert egy szülés nem kis dolog, kisgyerekkel élni, mellette dolgozni és létezni még kevésbé, nemhogy posztgraduális esti képzést kezdeni egy hónappal szülés után szivárgó cicivel…
nem azért nem hívnak a barátaim sziklát mászni (a rend kedvéért: ez egy metafora, életemben nem másztam még sziklát), mert már nem akarnak velem lenni (remélem), hanem azért, mert tudják, hogy az nem nekem való,
tehát: ha valaki helyettem hoz meg egy (egyébként jó) döntést, illetve nem von be valamibe, amire amúgy is nemet mondanék, azt vegyem a figyelem jeléül és ne háborogjak magamban a “mellőzöttségem” miatt,
a férjem imád, csodál és mindent megtesz azért, hogy nekem jó legyen (még a pelenkázót is figyelmesen oda tolta, ahol a tapétázás egy kicsit félresikerült és így a babaszoba nem lett makulátlanul tökéletes, mint azt reméltem, hogy még az se zavarhassa érzékeny lelkemet!)
teljesen rendben van, hogy aggódom a szülés miatt: sosem csináltam még, tehát nem tudhatom, hogy milyen lesz, mit fogok érezni. De főleg: teljesen rendben van, hogy nem tudom elképzelni, milyen lesz számomra kábé idegen emberek előtt kitárulkozni (szó szerint és képletesen is), mi lesz rajtam vajúdás közben, és mit fog szólni Pasi, ha olyasmi hagyja el a testemet, amit neki semmilyen (egyéb) körülmények között nem kellene látnia…
és az is teljesen rendben van, hogy nem vagyok képes uralni az érzelmeimet. Bőgni jó!

És valahogy azt sem tudom elképzelni, hogy a fiam egyszer majd elém áll és azt mondja: “kösz, anyu, hogy a terhességed alatt nem híztál többet 6 kg-nál, hogy végig sportoltál, hogy csakazértis kiharcoltad az előléptetésedet, hogy sziklát másztál még mindenórás pocakkal is…!”

mothers-giftMert szerintem neki is az lesz majd a legfontosabb, hogy az anyukája ne kapkodó idegbolond legyen, aki mindenkinek igyekszik megfelelni, hanem egy kiegyensúlyozott, boldog anya, aki minden szeretetével (önmaga iránt is!) a legjobbat fogja megadni a gyerekének, családjának.

A lényeg tehát, hogy nekem (most) nem kell szupernőnek lennem,  senkinek semmit nem kell bizonyítanom és senkinek nem tartozom magyarázattal. És azzal sem kell foglalkoznom, hogy egy nap öt tucat, kvázi ismeretlen ember elemzi ki nekem a hasam méretét, azt, hogy híztam-e vagy nem, hogy látszik-e hátulról, hogy terhes vagyok, vagy nem, vagy azt, hogy mi lenne nekem a legjobb úgy általában…

Az én legfontosabb dolgom jelenleg az anyává válás. Még jó, hogy 9 hónapot ad erre a természet!

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!


Hasonló bejegyzések:





Szülői evolúció



Pasiból Papi



Drága Kisfiunk!



Bocs, megint késni fogunk




Viewing all articles
Browse latest Browse all 22